Előző postomban már említettem a kosárlabdát, mint gyermek(ebb) korom kedvenc sportját. Természetesen, mint nagyon sok kissrác én is Michael Jordan akartam lenni ha felnövök, ennek érdekében éjjel-nappal dobálgattam a labdát a kosárba, és egészséges kilenc éves gyermekként, fontos küldetésemnek éreztem mindenféle kosárlabdakártya gyűjtögetését, még akkor is ha halvány fogalmam sem volt kik vannak a képen, csak MJ bácsit ismertem föl.

 Aztán persze elkezdtek a labdán kívül más dolgok is érdekelni, és bár TV-ben továbbra is szívesen néztem, én magam már nem nagyon űztem a sportot, a rendszeres dobálgatás helyett csak hétvégéken játszottam egy kevéskét.

 Érdekes hogy bár MJ rajongásom megmaradt, és ebből kifolyólag sokáig a Chicago Bulls-t tartottam a kedvenc csapatomnak, valószínűleg azért, mert nem nagyon voltak tényleges emlékeim a gárdával kapcsolatban, (MJ-t is már csak a Wizardsban láttam élőben játszani) végül érdeklődésem a South Beach-i American Airlines Arenába vette az irányt. Ott nem egyszerű nevek pattogattak akkortájt, mint az akkor még nagyon fiatal, de ettől még remek „Flash3” Dwyane Wade, és a nagy Shaquille O’neal (na jó, ő nem pattogtatta, csak bezsákolta a labdát). 2006-ban aztán el is jutottak a döntőig, ahol már úgy nézett ki viszonylag ki is kapnak a Dallas csapatától, ha nem mutattak volna be egy egész elképesztő és azóta is emlékezetes feltámadást, Wade vezérletével.

 Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, (meg a Mississippin is ha van ilyen amcsi mondás, vagymi…) Shaq bejárta a fél NBA-t, a Miami középcsapat szintjére süllyedt vissza, néha sikerült ugyan elérni a rájátszást, de a menetelés sosem tartott túl sokáig, in fact egész szép rekordokat tart a gárda bajnokcsapat által a győzelem éve után elért leégések statisztikájában. A 2010-es offszezonban aztán ahelyett, hogy Wade elment volna a csapattól, (amire volt esély valljuk meg őszintén) két óriási sztár érkezett a csapathoz, köztük a liga talán legjobbjának számító, már 25 évesen két MVP címmel(és 0 bajnoki gyűrűvel) büszkélkedhető LeBron James. Aztán mindenki elindult a vér, (és a gyűrű) szagára, a csapat 99%-a kicserélődött, és telelett a cserepad mankós, tolószékes bácsikkal, akik utolsó esélyüknek a bajnoki címre Miami-t gondolták.

 Azóta persze kiderült, hogy a nagy Bulls egy szezonbeli győzelmeinek számát(72) nemhogy megdönteni, de megközelíteni se fogja a csapat, a három nagynak, (Wade, Bosh, James) pedig több idő kell hogy összeérjen a játéka.